2007. szeptember 24., hétfő

...,elmondom hát mindenkinek!

2005. január 5., szerda
Nagyon szomorú, tragikus "történet" miatt indítom ezt a blogot, segítségre szorulok! Olyan emberrel/?/ kellett felvennünk a harcot, aki 8 éve bujkál, már naga sem tudja, ki is ő, teljesen zavarodott személyiség! Nagyon sok fórumon kértem már segítséget, tanácsot, nem sok eredménnyel. Végső elkeseredésemben ahhoz a megoldáshoz folyamodok, hogy az eddigi hallgatásunk után ma már az a költői sor lebeg előttem: „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek …”, talán így megtalálom azt a személyt, hivatalt, aki tud nekünk segíteni, én is „próbáltam súgni”, kértem titoktartást, mert féltettem szeretteimet, de nem találtam rá a megoldásra, de nem adom fel, mert még élni szeretnék! Megértéssel, együttérzéssel sokszor találkoztunk, de érdemben senki nem tud, vagy nem akar, vagy nem mer tenni semmit! Minden kis jelbe, gesztusba, újság cikkbe, hitelesnek tűnő személybe belekapaszkodva próbálok tenni a lányomért és unokáimért! Olyan helyekre írok, olyan személyekhez fordulok, hogy magam is meglepődöm. Már nem vagyok olyan állapotban, hogy az eszemre hallgatva, megtervezett lépéseket tegyek, kizárólag a szívem vezet, hagyom magam sodortatni, nem mérlegelek semmit, lehet, hogy kapkodásnak tűnik amit teszek, de gondoljon bárki, bármit rólam, nem tudok abba beletörődni, hogy ma Magyarországon egy zavarodott elméjű bűnöző úgy játszhat emberi sorsokkal, mint macska az egérrel! A törvény adta lehetőségeinkkel szeretnénk élni, nem vagyunk hajlandóak sem bérgyilkost fogadni, sem elrabolni és elbujtatni a saját lányunkat, unokáinkat, vagy külföldre menekülni, ahogy hivatalos helyeken tanácsolták! De azt sem fogadjuk el, amit, mint pszichológiai tanácsot kaptunk, hogy felejtsük el szeretteinket, dolgozzuk fel a gyászt, hiszen én megígértem a lányomnak, amikor még lehetett vele beszélni, hogy kerestetni fogom, ha eltűnik, és megígértem a zokogó Leuskámnak, hogy soha nem hagyjuk el egymást, olyan nem lesz, hogy Ő nem láthat minket! Nézzék el nekem, hogy esetleg olan dokumentumokat mellékelek, amelyeket másnak írtam, de régen ... 2005. január


A lányom és 4 gyermeke -az unokáink - iszonyatos terror alatt élnek évek óta. A lányomat hatalmába kerítette 8-9 éve egy bűnöző, aki üzletembernek adta ki magát. Az akkor 17-18 éves fiatal lányt -kitűnő tanuló, jó családi körülmények között élő, művészpályára készülő, angyali szépségű - elkápráztatta a figyelmességével, ajándékaival, kitartó ostromlásával. Mi szülők óvtuk a lányunkat ettől a kapcsolattól, egy évig így be sem engedtük ezt a fiatalembert a lakásunkba, de miután a lányunk leérettségizett és készült Franciaországba ösztöndíjjal, nem tilthattuk tovább a találkozást.A lányunk nem költözött el tőlünk /most 2004 márciusáig!/, úgy tudtuk, hogy a fiatalember Amerikába készül és reménykedtünk abban, hogy lezáródik ez a kapcsolat. /a lányunkat felvették főiskolára, a külföldi tanulásról lemondott a szerelem miatt/ Ezek után a lányom terhes lett, és a titkolt terhességeiből 13 hónap alatt két gyönyörű kislánya született Amerikában /kizárólag a szüléseket megelőző másfél hónapban és utána 1 hónapig tartózkodott kint!/, de közben itthon járt a főiskolára az én segítségemmel, csak heteket volt távol, ingázott. Ekkorra már világos volt számunkra, hogy a gyermekek apja szökésben van, nemzetközileg is körözött bűnöző, mi nem is találkoztunk vele többet, a második kislány születésekor már mi voltunk a lányommal a szülésnél. Elbűvölt minket a két kislány, boldog nagyszülők lettünk és arra gondoltunk, ha a lányom szereti ezt a fiatalembert - a két gyermekének az apját- mi is beletörődünk ebbe a helyzetbe, nincs jogunk beleszólni az életükbe. A lányom zárkózottá vált, nem panaszkodott soha, nem beszélt az életükről, mi meg nem kérdeztük, mert tudtuk, hogy titkaik vannak. Ez idő alatt gyakorlatilag velünk élt a lányom, 2-3 hónapot volt itthon, 2-3 hetet távol. Egy súlyos gerincműtéten is átesett. Hamarosan ikerterhes lett, segítségért fordult hozzánk, azt mondta, ha nem segítünk, akkor el kell vetetnie a kisbabákat. Én egy nagy, összetartó családban nőttem fel - 4 testvér, 11 unoka - ahol minden gyereket örömmel vártunk, mást nem mondhattam csak azt, hogy segítek.Szerencsésen megszülettek a kisfiúk, minden rendben ment, haza is tudtunk jönni - akkor volt a terrortámadás New York-ban - de a lányomnak 4 hét múlva /2001 nov. 12-én/ el kellett mennie ehhez a fiatalemberhez és többet nem beszélhettünk, nem is levelezhettünk egymással csak nagyon ritkán. Ekkor érkezett el az az időszak, mikor már nem lehetett a családi körben, nem tudtunk neki ebben a hatalmas megterhelésben segíteni, legközelebb 9 hónap múlva találkoztunk a gyerekünkkel és unokáinkkal, amikor nyáron megjelentek nálunk. A kislányunk rémes állapotban volt, de nem panaszkodott, én arra gondoltam, hogy az ikrek szoptatása tette ennyire megviseltté / elmondása szerint 16-szor szoptatott egy nap, sokat volt teljesen egyedül a 4 gyerekkel, a testi és lelki ereje kezdte elhagyni/, mert azt tudtuk, hogy a fiatalember nem enged a közelükbe senkit, így nincs aki segítsen a gyerekek gondozásában. Örültünk, mert a lányom egy pár hétre nálunk hagyta a gyerekeket, abban reménykedtem, hogy testileg, lelkileg megerősödik és a kapcsolatuknak is jót tesz, ha egy kicsit egyedül is vannak.Ezután /2 hónapig voltak velünk/ elvitték a kicsiket és megint hosszú ideig nem tudtunk róluk semmit. 2002. novemberében az egyik kislánynak hirtelen műtétre volt szüksége, ekkor közvetítőkön keresztül újra segítséget kért a lányom. A 8 év alatt először kérte, hogy látogassam meg őket, ekkor voltam először a fiatalemberrel egy fedél alatt 2 napig, így tudtuk meg, hogy tőlünk pár kilométerre élnek, bezárva, lefüggönyözött lakásban, beszögelt ablakokkal, stb. teljes felügyelet alatt állt a lányom, nem beszélhetett velem egy szót sem négyszemközt, mint egy robot csinálta a dolgát, engem meg folyamatosan szinte vallatott a fiatalember a családomról, életünkről. Közben összehasonlította a saját kegyetlen sorsát a lányoméval, láttam rajta, hogy nem tud felülemelkedni azon, hogy mi normális, kiegyensúlyozott életet éltünk akkor, amikor őt nevelőintézetbe adták, megalázták, börtönbe került stb. Szemrehányást tett, hogy én nem engedem őt a családom közelébe, nem engedem, hogy a fiaim neki segítsenek, én vagyok annak az oka, hogy a lányom, ha velünk van, akkor az ő számára hetekig kezelhetetlenné válik /?/, nem hajlandó soha a kétes üzleteiben segédkezni. Azzal fenyegetett, hogy amit én az elmúlt években értük tettem, az 8 év börtönnel büntethető, ezt többször nyomatékosan megismételte akkor is, amikor én azt mondtam, hogy én anyaként és nagymamaként segítettem a lányomat és unokáimat, nem félek, minden anya segítené a szeretteit. Sok dolog megvilágosodott akkor előttem, rájöttem, hogy sajnos itt nem „csak” egy bűnözővel van dolgunk, hanem egy elmebeteg emberrel is összehozott minket a sors, akinek a karmai között van a lányunk és az unokáink. De a lányom még ekkor sem panaszkodott! Csak egyszer merte a fülembe súgni ezt a mondatot: -Mama, már tudom, hogy nem szabad máshonnan választanunk magunknak párt, csak onnan, ahonnan mi jöttünk!
A két kislányon is már jól megfigyelhető volt a változás, riadtak voltak, monotonon csinálták a dolgukat, lehetett érezni, hogy félnek az apjuktól és tudják /!/ hogyan kell viselkedniük. Rossz modorban, csúnyán kellett a lányomnak beszélni a két kislánnyal, rövid vezényszavakat kellett alkalmaznia, megdöbbentett ez a stílus, akkor éreztem először, hogy nem a lányom beszél, csak a teste az övé!
A műtét okán elhozhattam az egyik kislányt, majd elhozta valaki a másikat is, így egy pár boldogabb, felszabadultabb napja volt a gyerekeknek. Feltűnt, hogy most olyan instrukciókat kaptam, hogy nem vihetem a gyerekeket bábszínházba, játszótérre, nem csinálhatunk programokat, mert a lányom szavai szerint - túl nagy a kontraszt a két körülmény között - én ezt be is tartottam.
A kislányok / akkor 4 és 5 évesek/ elmesélése szerint "Apinál" 8-10 órát kellett ülniük a számítógép előtt, még enni is ott kaptak. Nem ehettek húst, mondván vegetáriánusok
lettek /?/. Irni és olvasni tanította őket a lányom módszeresen, játszani nem engedték őket, a kedves játékaikat el kellett "adniuk" mondván nekik az már nem kell. Nincs babázás, főzőcske, csak a számítógép, a dicséretet is a szerint kapták, hány matekfeladatot csináltak meg. A nagyobbik kislány, amikor elhozták hozzánk, olyan állapotban volt, hogy 100 métert nem tudott gyalogolni, felmerült bennünk, hogy esetleg valamilyen izombetegsége van, holott a bezárt és mozgásban korlátozott életmód produkálta ezeket a tüneteket.

Még a kapcsolatuk elején a lányom említést tett nekem egy, akkor 6-7 éves kisfiúról, akit ez a fiatalember – a saját szavaival élve – pátyolgatott, mert nincs apja, s ő a saját sorsa miatt nagyon átérzi ezt a helyzetet. Persze nekünk ez szimpatikus volt, de én figyelmeztettem a lányomat, hogy akármennyire mondja, hogy nem az övé a kisfiú, a lányom legyen a tudatában annak, hogy egy nevelőintézetben felnőtt férfi soha nem fogja elhagyni ezt a kisgyereket, erre nem is lehet kérni, tehát fogadja el, hogy már van egy fia. A lányom leintett engem és bizonygatta, hogy semmi köze a kisgyerekhez, csak támogatja.
Se mi, se a lányom nem találkozott a kisfiúval, sőt úgy tudtuk, hogy az édesanyjával végleg külföldre költözött, s csak anyagilag támogatja már, mert a bujkálás miatt nem is találkozhatott már senkivel. Az egyik nyáron, amikor már a két kislány megvolt, megjelent a családjukban ez a kisfiú, azon a címen, hogy az édesanyja nagyon rosszul bánik vele, szüksége van a jóbaráti támogatásra.
Igy lett a lányomnak eggyel több gyereke, 21 évesen 3 gyerekkel kellett bajlódnia, de főleg a kisfiúval foglalkozott, mert a fiatalember azt követelte, korrepetálta, tanította írni, olvasni magyarul. Ezek az együttlétek az évek során alkalmat adtak arra is ennek a fiatalembernek, hogy ezt a kisfiút is terrorizálja, az „agymosást” nála is végrehajtsa. Az ő sorsa és élete is hasonlóan szörnyű és tragikus, mint a lányomé. Ma ott tartunk, hogy ez a 15 éves fiú az apjának a teljes tulajdona, bármit végrehajt, ha ő mondja. A két áldozatot / a lányomat és ezt a gyereket / folyamatosan kihasználja egymás ellen, egymást kell figyelniük és napi jelentést írniuk a másikról! A lányomnak úgy kell beszélnie ezzel a gyerekkel, mint a kutyájával, szívet és fület bántó, ahogy bánik vele. Amikor megkérdeztem, hogy hogyan tud így beszélni egy embertársával, az volt a válasz: - Mama, nem érted, hogy ezt kell csinálnom? Én nem értettem ezt még pár hónapja, de ma már tudom, hogy a lányom tudott az állandó hangfelvétel készítésről, mivel neki is kellett csinálnia, tehát dokumentálva lett volna, ha a saját hangján és modorában szól a gyerekhez.Már évekkel előbb feltűnt nekem, hogy a lányomnak tanulmányozni kell a zsidó ortodox vallási szokásokat, habár mi keresztények vagyunk. Először nem is gondoltam, hogy ez is része az ő "agymosásának". Kicsit csodálkoztam és próbáltam magyarázni a lányomnak, hogy ez gyökerek nélkül nem megy, a fiatalember lehet, hogy keresi a gyökereit, mivel nevelőotthonban nőtt fel, nem tudja ki az édesanyja, ki az édesapja, de mi tudjuk, honnan jöttünk, kik vagyunk, nincs szükségünk új vallásra. A lányom ezt azzal magyarázta, hogy meg kell szereznie az izraeli állampolgárságot, mert oda akar a fiatalember menekülni. Bűnözői körökben először azt kezdte híresztelni, hogy én zsidó származású vagyok és megkövetelem P. T.-tól is, hogy áttérjen erre a vallásra, ezzel magyarázta azt, hogy Dávid-csillagos nyakláncot kezdett hordani, kippat sok esetben és a társait is arra akarta rábeszélni, hogy térjenek át erre a vallásra. Előbb csak üzleti megfontolások miatt akart a zsidó üzleti körökhöz kapcsolódni, de később ez a gondolat egyre jobban elhatalmasodott rajta, pl. egy urnát eltemettetett a Kozma utcai temetőben, mint a nagymamája hamvait.
A gyerekek is ezért kaptak héber eredetű nevet, a nagyfiának most már itthon vallásos zsidó iskolába kell járnia, feltérképezni az osztálytársak anyagi helyzetét / az első héten feladata volt, hogy írásban jelentsen, kinek mije van, teljes névsort kellett leadnia az osztályról/ kapcsolatokat építeni, „mert az majd jól jön neki”. Teljes zavarodottságban él ez a fiú is, mert nem tudja ő sem, hogy ki is valójában, ki az apja, az édesanyját meg folyamatosan meg kell tagadnia, szinte naponta, nyilvánosan, még az iskolában is.
2003 március végén váratlanul megjelent a lányom a 4 gyerekkel, először csak nekem elmondta, hogy a "férje" kidobta, megfenyegette, ha nem teszi meg ő és én azokat a dolgokat, amiket ő parancsol, akkor elrabolja a gyerekeket soha többé nem láthatjuk őket. A lányom arra kért, hogy tartsam titokban a család előtt az ő helyzetét, nem tudhatja meg senki, hogy milyen kegyetlen helyzetben van. Én ezt nem vállaltam, nem is értem, hogy a lányom hogyan gondolhatta, hogy egy anya erre képes lehet. Egyébként sem lehetett volna titkolni semmit, mert orvos édesapám és pszichológus nővérem rögtön észrevette, hogy a lányom nagyon rossz állapotban van, a pánikbetegség jelei mutatkoztak nála, egy testileg, lelkileg megtört nő állt előttünk, aki 25 évesen 100-nak tűnt. A család orvos tagjai azonnali kórházi kezelést láttak volna jónak, annyira ijesztőek voltak a tünetek, rosszullétek. Ebben az állapotában - rövid ideig - őszintén elmondta, hogy mi történt vele az utóbbi 2 évben, milyen megaláztatásokon kellett átmennie.
A fiatalembernek sorozatos félelmetes dühkitörései voltak, a lányom semmit nem csinált jól, nem volt jó anya, ilyen buta, hülye nőt ő még nem ismert, köcsög kurvának nevezte, mint utóbb kiderült minden levelét cenzúrázta -keveset írhatott - a bujkálásra való hivatkozással mindenkitől elzárta, nem olvashatott újságot, nem nézhetett tv-t, jogi kézikönyvekből kellett neki szövegeket kívülről megtanulni és azt este kikérdezte, nem hagyta aludni, mondván neki 5 óra alvás is elég, nem ehetett senki húst, nem beszélhetett arról, hogy milyen iskolákat végzett, mert az maga a romlottság, a fertő, a szőke haját feketére kellett festenie, rövidre vágni, sokszor férfiruhát kellett viselnie, az utcán -mivel bujkálnak „ szakadt, csöves” ruhát viselt, amit szemetesből guberáltatott össze, vastag szemüveget kellett hordania, ha engedéllyel elhagyhatta a lakást az ajtórésbe hajszálakat kellett helyeznie mindenhová , hogy ellenőrizni tudják, járt-e bent valaki, a lakáson belül a különböző ajtókon 2-3 zárat szerelt fel, amit minden alkalommal zárni kellett és ezt ellenőrizte, a lányomat folyamatosan bizonytalanságban tartotta, mert „fontos” dolgokat eltüntetett és aztán kereste rajta, mindent-mindent folyamatosan ellenőrzött, azt is próbálgatta, hogy a lányom igazat mond-e neki. Kétszer nem mehetett azonos élelmiszerboltba vásárolni, meghatározta, melyik pénztárnál fizethet, mert férfival nem állhatott szóba, kívülről leste, és ha véletlenül férfi szolgálta ki a pultnál, akkor kint üvöltözött vele, hogy „rámosolyogtál te köcsög kurva”. /Ehhez tudni kell, hogy a lányom régen nem mer senkire mosolyogni, sőt ránézni sem, nem köszön az embereknek, minden kontaktust kerül, nem vesz fürdőruhát, még a karját sem hagyhatja szabadon/. A kislányoknak rendszeresen leborotválta a haját nullásgéppel, mert a pedofilok prédájának tartotta őket, mert szépek. A lányom ruháit, amiket szegény azért vitt magával itthonról, hogy néha rendesen felöltözzön este otthon, 1 cm-es darabokra felvágta, ha dührohama volt, az ajándékokat, amiket születésnapra vagy karácsonyra adott teátrálisan visszavette. Nem mehetett orvoshoz, mert nem vetkőzhet le senki előtt. Mindent el kellett égetnie, fényképeket, a leveleimet, nehezményezte, hogy a lányomnak hiányzik a családja. Soha nem hagyott nála pénzt, fillérre el kellett számolnia és rendszeresen szemrehányást kapott, hogy sokat költ.A lányom - elmondása szerint - két alkalommal el akart szökni, de mindig valami váratlan esemény történt, ami visszatartotta, de lehet, hogy ez a szerencséje, mert ezek is olyan alkalmak voltak, amikor kívülről figyelte, szökik-e a lányom a 4 gyerekkel.Egy-egy dühkitörés után azt mondta a lányomnak, kérdezze meg 2 nap múlva, komolyan gondolta-e amiket mondott vagy csinált, mert akkor már más lesz a véleménye.Azt is megígérte neki, hogy kutyát csinál belőle, aki a lábánál fog nyüszíteni és végül elmegyógyintézetbe fogja juttatni /de külföldön, mert sok az orvos a családunkban és ki tudjuk hozni/, hogy a gyerekeknek legyen mit mondani, hol az édesanyjuk. Az is része volt a fenyegetésnek, hogy nem fog tudni soha egy fillért sem keresni, mert akárhol elhelyezkedik, ő megzsarolja a főnököt és kirúgatja mindenhonnan. Soha ne próbálkozzon más párkapcsolattal, mert neki akárhány nője lehet ezután, de a lányom életében se ő előtte, se ő utána nem lehet senki, kinyírja azt, aki a közelébe kerül. Azzal is fenyegette a lányunkat, hogy a családot is tönkreteszi, szétvereti a műtermünket, kábítószert csempésztet a testvérei és unokatestvérei kocsijába, aztán a rendőrségi kapcsolataival „lebuktatja” őket. Fény derült a kóros hazudozására is, össze-vissza hazudozik, szinte sportból nem mond igazat még abban sem, amiben lehetne. Saját bevallása szerint fogalma sincs ki ő, 5 névre szóló igazolványa van, de még a lányom soha nem látott 2 hasonló adatot egyikben sem. Még a születésnapját sem mondja meg. Folyamatosan magas kapcsolatokat emleget /miniszterelnöki szint, leggazdagabb magyarok stb., TV-ből ismert személyiségek, mindenki neki jelent, most éppen Kulcsár Attila, amíg szabadlábon volt – ez biztosan nem igaz, de minden olyan ügy, ahol nagy pénzek tűnnek el hozzá tartozik az elmondása szerint, mert ezzel tartja fent a képet saját magáról, hogy ő itt mindennek az ura! Komoly rendőrségi, nemzetbiztonsági kapcsolatokra hivatkozik, az évek folyamán több olyan „ügyet” intézett el, amellyel ezt akarta bizonyítani előttünk, körözésekor hamis útlevéllel Amerikába utazott 10 éves vízummal, Alma lejárt útlevelét egy éjszaka alatt meghosszabbíttatta, civil rendőri /?/ kíséretet biztosított nekünk a repülőtéren, az amerikai terrortámadás után vámkezelés nélkül jöttünk be a repülőtéren, 36 db 32 kg feletti csomaggal, miközben másokat az átlagosnál jobban ellenőriztek.Tovább nem sorolom, pedig még lenne mit.
Tavasszal /2003. március 24-én/, amikor a lányom hazajött és őszintén feltárta helyzetét, mi próbáltunk rajta segíteni, a háziorvos elküldte egy pszichiáternőhöz, de ott semmit nem mert elmondani a történtekből, azt mondta, most jött haza Californiából és kicsit fáradt a gyerekek miatt, az okozhatja a pánikrohamokat. A doktornő csodálkozott, mert olyan éghajlaton szinte nincs ilyen betegség.Mi egy ideig próbáltuk meggyőzni arról, hogy tudunk segíteni, összefog a család, de a feltételünk az, hogy ne tartsa a kapcsolatot ezzel az emberrel, de abban a pillanatban, ha jött a parancs, hogy indulnia kell hozzá akár éjjel is, azonnal elment a gyerekeit ránk hagyva.Lakást vettünk a számára abban a házban, ahol mi, és a két testvére lakik, vállaltuk, hogy nem lesz gond továbbra sem az ellátásával, hiszen eddig is mindent mi fizettünk, ha itthon volt, kezdjen önálló életet a gyermekeivel, képes megoldani ezt a feladatot, jó anya, a gyermekei ragaszkodnak hozzá, nincs reménytelen helyzet! Én felajánlottam neki, hogy a hét napjaiból örömmel vállalok 3-4 napot, amikor 24 órában ellátom az unokáimat, de a többi napokon Ő legyen a gyerekekkel, mert szükségük van az édesanyjukra, oldjuk meg ketten ezt a feladatot. Most – utólag már értem, hogy a lányomnak megtiltották, hogy mi a gyerekekkel lehessünk, sőt ő sem lehet a gyerekekkel, hogy a kapcsolatuk, kötődésük lassan megszakadjon a saját édesanyjukkal. Lényegtelen feladatokat kell neki intéznie, percre pontosan meghatározott időre, számon is kéri Tőle, hogy minél kevesebb időt lehessen a gyerekekkel, bébiszitterekkel kell megoldania a gyerekek felügyeletét. „Api” kötelezővé tette, hogy a két kislánynak szeptembertől iskolába kell járnia, csak akkor hagyja a lányomnál őket, de normál iskolába nem lehetett őket adni, mert nem jártak óvodába, nem voltak közösségben, nem tudták a nevüket, mert a családban mindenkinek új, mások által szinte érthetetlen nevet adtak, és azon szólították egymást, vagy emlegettek minket. Egyébként is a szülők saját nyelvet alakítottak ki, amit csak ők ketten értettek. Mi könyörögtünk a lányomnak, hogy ne adja őket iskolába, menjenek oviba, rengeteg dolog van, amit meg kellene még tanulniuk a mindennapi életben az elzártság után, ne hagyja magát anyagilag függővé válni azzal, hogy fizetős iskolát választ, mivel a gyerekek nyilvánvalóan nem iskolaérettek főleg érzelmi téren, az iskolakezdés előtt 2 hónappal taníthattam meg a kislányoknak, mi is az ő nevük, minket hogyan hívnak, mi az, hogy lakcím stb.Eleinte még hallgatott ránk, úgy éreztük, hogy eljut az agyáig, lelkéig amit mondunk, együtt kezdtük az ellenállást a zsarolással szemben, de aztán 2003. augusztusban minden tiltakozásunk ellenére visszament ehhez az emberhez, bár az egyik kislányt itthon hagyta az ő szavai szerint „köldökzsinórnak”, meg azért is, mert olyan idegállapotban volt a gyerek, hogy nem lehetett visszavinni és az anyai szíve megszólalt. Arra is felhatalmazott, ha a megadott időpontban nem jön vissza, akkor kezdjem el kerestetni.Amikor a lányom 2003 aug. végén visszajött láttuk rajta, hogy a „mű” befejeződött, azóta már nem lehetett vele egyáltalán beszélni, rögeszméjévé vált, hogy ez az ember mindent hall és mindent lát, és neki azt kell tennie, amit ő mond. Ő biztosan tudja, hogy ettől az embertől rettegni kell, mindenre képesnek tartja, nem meri kipróbálni azt, mi lenne, ha nem hajtja végre a parancsokat. Eszelősen félti a gyermekeit – lehet, hogy minket is – ő tudja miért, ő ismeri ezt a fiatalembert! A mi segítő erőnkben nem bízik, gyenge prédának tart minket ezzel az emberrel szemben. A férjemmel együtt sikerült beszélnünk ezzel a fiatalemberrel, amikor számon kértük, hogyan viselkedhet így a lányunkkal és az unokáinkkal, akkor ő közölte velünk, hogy a gyerekek az ő tulajdonai, nekünk semmi közünk hozzájuk, a két kislány igazán nem is érdekli őt, de a két fiából nem hagy köcsög buzikat nevelni, ezért nem tarthatjuk velük a kapcsolatot, nem láthatjuk a gyerekeket. Azt is a tudomásunkra juttatta, hogy nem fordulhatunk a rendőrséghez, mert ő egy olyan kaliberű bűnöző, akinek magas rendőrségi kapcsolatai vannak, előbb tudja meg, hogy mi segítséget kértünk, mint az ügyeletes tiszt, akivel beszélünk. 7 éve nem akarják elkapni és egyébként is elévültek az ellene felhozott vádak és a szerint játszik a köröztetésével, hogy ő maga elő akar-e jönni vagy sem. Azt is elmondta, hogy bosszút áll rajtunk, /bár nem tudom miért, mert csak segítettük őket/ visszacsalogatja a lányunkat, mert még szüksége van rá, aztán majd megkapjuk, majd meglátjuk hogyan, a gyerekek nélkül.A lányunk teljesen a hálójába került, próbálja a piszkos ügyeibe bevonni, hogy már ne csak a gyerekekkel legyen zsarolható.
Teljesen elhidegítette a családtól, titkos felvételeket csináltat vele az irodánkban, vagy egy családi összejövetelen, mert neki határidőre szolgáltatnia kell a diktafonos anyagot ennek az embernek, mert azt csak az emberek magánbeszélgetései érdeklik most. Tőrbe kell csalnia a családtagokat, fel kell keresnie az ismerőseinket, akik vagy közismert emberek, vagy tehetősnek gondolják őket, kedvesen a gyerekekkel és lehívni az utcára, ahol egyszer csak előlép ez a körözött bűnöző, de már készülnek is a fényképek és a hangfelvételek.Látom a lányom tekintetén, hogy nem tudja kik vagyunk, nem tekint minket a szüleinek, ellenséget lát bennünk. Most botrányos és méltatlan körülmények között elköltözött a gyerekekkel nem tudunk róla semmit csak a tartózkodási helyét, de félünk, ha bármit teszünk eltűnnek a föld színéről és többet nem találjuk meg őket. Abban a pillanatban, amint megtudja, hogy segítséget kérünk valakitől a lányunknak és az unokáinknak vége! Ma már olyan a helyzet, hogy a fiaimat is féltem, mert megfenyegetett telefonon ez a fiatalember /megismertem a hangját/ és azt mondta - többek között - hogy „megtanít repülni”, de ismer engem, tudja, hogy én személy szerint nem félek tőle, engem csak úgy tud bántani, ha a szeretteimet bántja! Ez a fenyegetés részéről utalás azokra a bűncselekményekre, amivel kapcsolatba hozták a nevét, államtitokként kezelik.Meggyőződésem, hogy valóban nem közönséges bűnöző, a módszerei inkább kiképzett nemzetbiztonsági tisztre vallanak, csak most már őrült is !!Ki tud nekünk segíteni?Most a család egyáltalán nem tud kapcsolatot teremteni a gyerekekkel, sem a dédszülők, sem mi, sem a testvérek nem tarthatjuk a kapcsolatot velük, nem kerülhetünk a gyerekek közelébe. A lányom kritikus helyzetben van, bármikor összeroppanhat és teljesen egyedül van a gyerekekkel. Már csak úgy találkozhatunk vele, hogy „szekrényméretű” emberek kísérik, ha beszélni próbálunk vele, akkor közvetlenül mellé állnak, utoljára 81 éves édesapám szeretett volna a lányommal beszélni, és kénytelen volt rendreutasítani az „őrző-védő” embert, hogy menjen távolabb. Megkérdezte az unokáját, -kitől kell téged védeni, amikor velem beszélsz? A válasz az volt, hogy csak segítenek neki, de miben? Szerintünk abban, hogy ki ne essen a szerepéből, csak gyűlölettel tudjon velünk beszélni, mert ez dokumentálva van. A nevelt fiával is megváltozott a helyzet, szeptemberben még a lányom azt hitte, hogy neki kell felügyelnie a gyerek tanulását, életét, ma ott tartunk, hogy a gyerek felügyeli a lányomat, minden lépését figyeli, ő viszi el a leveleket, mindenhol ott van és képviseli az apját és annak szellemét. A nagy, kigyúrt embereknek parancsol egy 15 éves, 50 kg-os fiú, csak azért, mert az apja nevét viseli!

Törvényen kívüli emberekkel nem tudjuk felvenni a harcot, nekünk nincsenek olyan eszközeink, amikkel ők fenyegetnek minket, de a lányunkat és az unokáinkat nem hagyhatjuk magára, tennünk kell valamit!!
Minden egyes alkalom, amikor a lányomnak esetleg az életéről, a gyerekekről kellene beszélnie segíthetne abban, hogy végre segítséget kérjen. Retteg a hivatalos helyeken való megjelenéstől, nincs ahhoz szokva, hogy a törvényeket be kell tartani, mindenhatónak és törvényeken felül- és kívülállónak tartják magukat. Kértem a Gyámhatóság és a Családsegítő Szolgálat segítségét, ebben az esetben 4 ártatlan kisgyermek sorsáról döntenek, s ez a döntés az egész életüket meghatározhatja!
Sajnos a lányomon most senki nem tud segíteni, nem látom a kiutat, de a gyerekeket még megmenthetik, ha figyelembe veszik a kérésünket, hogy egy hónapban egyszer találkozhassunk az unokáinkkal.


Sajnos február óta a lányom a harmadik helyre jelentkezik át, hogy a gyámhivatali ügyintézést nehezítse. Ez úgy látszik sikerül is neki, mert már jártunk a II., az V. és most a XII. kerületben. Legutóbb, az V. kerületi Gyámhatóságon találkoztunk a lányunkkal és jogi képviselőjével, ahol megegyeztünk, hogy mikor és hogyan látogathatjuk az unokáinkat, de eddig erre nem került sor, mert a lányom a láthatás idején soha nem tartózkodott otthon. Az iskolai pszichológussal – a lányom kérésére – felvettük a kapcsolatot, ekkor találkoztunk az egyik kislány unokánkkal, aki szomorúan mondta nekünk, hogy nem jöttetek, pedig vártunk titeket. Ezek szerint a gyerekeknek azt mondja a lányom, hogy mi nem akarjuk őket látni. Mi valóban nem zavarjuk Őket máskor, csak abban az időben, amiben megállapodtunk keressük a kapcsolatot a gyerekekkel, de ez sajnos egyszer sem volt lehetséges. Én nem vagyok arra képes, hogy a gyerekek érzelmeit bármilyen célból felhasználjam, végtelen a szeretetem irántuk, úgy érzem, hogy kötődnek hozzám és a családhoz annyira, hogy ilyen ostoba trükkökkel nem lehet Őket elszakítani Tőlünk, de nagyon elszomorít, hogy a kislányunk nem érzi, milyen hibát követ el a gyerekeivel szemben, hogy elzárja őket a 80 év fölötti dédszülőktől, Tőlünk, az egész kiterjedt családtól. Mi nem haragszunk Rá, mert tudjuk, hogy nem tudja mit cselekszik, olyan befolyás alatt áll, amivel egymaga nem tudja felvenni a harcot.
Teljesen át van alakítva, elvették a tartását, egyéniségét, olyan módon torzult a személyisége, hogy egy mondata, gesztusa, szóhasználata nem emlékeztet arra a céltudatos, tehetséges, gyönyörű fiatal nőre, aki régen volt. Engem az emlékeim éltetnek és abban reménykedem, hogy tud valaki nekünk segíteni még addig, amíg nem késő és megfordítható az állapota!
Az biztos, hogy amint vége lesz az iskolának a lányomnak el kell mennie a gyerekei apjának a búvóhelyére és ki tudja, hogy visszaengedi-e őket valaha is, vagy beváltja az ígéretét és a lányomat az út szélén kidobva találjuk meg élve vagy halva a gyerekei nélkül!!



Június 16-án eltűnt a lányunk és a négy unokánk, úgy ahogy megjósoltuk. Bejelentést tettünk a "xx". kerületi Rendőrségen az eltűnésük miatt. Még abban az időben, amikor a lányommal lehetett kontaktust teremteni felhatalmazott minket arra, hogy eltűnésük esetén kerestessük Őket.
Ennek tettünk eleget. A Rendőrségről, pár nap múlva kaptunk egy telefonhívást,
O. H. törzszászlós a következőket mondta:
-Tájékoztatom arról, hogy a lánya és az unokái 2004 június 17-én letelepedtek az USA-ban a bűnügyi /?/ nyilvántartás szerint, nem tudok egyéb felvilágosítást adni, mert nem az én ügyem ez, a kolléganőm szabadságon van és a főnököm kért meg arra, hogy felhívjam és közöljem ezeket.

Semmilyen kérdésünkre nem tudott O. H. válaszolni, mondtam neki, hogy lehetetlen, hogy a lányom június 17-én Amerikában letelepedett, mert 16-án Budapesten a "xx".kerület G. utcában láttuk őket este 6 óra körül a gyerekekkel együtt.
Két nap múlva személyesen bementünk a Rendőrségre, ahol O. H. az utcán
közölte velünk, hogy Ő nem hivatott minket, miért jöttünk?
Kértük, hogy tájékoztasson minket bővebben a lányom amerikai tartózkodásáról, erre Ő azt mondta, hogy a lányom és a négy unokám az előző nap bent járt a Rendőrkapitányságon az élettársával /?/ együtt, mert már vissza is tért Magyarországra, a címét nem adhatja ki, de a Rendőrség ismeri a lányunk és unokáink magyarországi és amerikai címét, egyébként az élettársa, aki kísérte, nincs körözve.

A "xx".ker. Rendőrség államigazgatási eljárás során lezárta a lányunk és unokáink keresését.
Fellebbezésünket nem vették figyelembe, jogerősen lezárták az ügyet, de jelezte a fellebbezéssel foglalkozó "xxxxx" Nyomozó Főosztálya a határozatukban, hogy a "xxxx"xxxx" foglalkozik azokkal az információkkal, amelyekről említést tettünk a fellebbezésünkben. A "xxxx"xxxx" telefonhívásunkra olyan tájékoztatást adott, hogy az ügyünkkel nem foglalkoznak, visszaadták azt a "xx" kerületi Kapitányságnak.
Itt bezárul a kör, a "xx" ker. Rendőr-kapitányság eddig sem foglalkozott bejelentéseinkkel, minket nem kerestek meg, /kivéve O. H. telefonját/ nem kívántak az ügyünkkel részletesebben megismerkedni, semmilyen kérdést nem tettek fel nekünk. Kérésünkre, hogy keressék meg az Amerikai Követséget, nem válaszoltak. Arról, hogy a "xxxx"xxxx"-tól visszakerült hozzájuk az ügyünk minket nem tájékoztattak. Annak ellenére, hogy nyilvánvaló, hogy lányunk és unokáink nem telepedtek le Amerikában, a"xx". kerületi Rendőr-kapitányság mégis úgy tartja őket nyilván. Lányunk személyesen, a gyermekei nélkül járt bent 2004. szeptember 24-én a "xx". kerületi Gyámhivatalban, így teljesen biztos, hogy Magyarországon tartózkodik, és eddig is itthon volt.

A "xx" kerületi Rendőr-kapitányságon tett bejelentésünket – P. Tamás felrobbantással, meggyilkolással fenyegetett minket, ha a gyerekeket, lányunkat keresni merjük- hivatalból, minden vizsgálat, személyes megkeresés, meghallgatás nélkül áttették a Bíróságra, ahol már megvolt az első szabálysértési tárgyalás, de eredményt nem hozott, mert P. Tamás címe ismeretlen, így nem tudják értesíteni, tehát nem jelent meg.
Az ügyet már jogerősen lezárták, mert P.T. nem található, így nem bűntetthető./

A családunkat ért újabb fenyegetést bejelentettük a "xx" kerületi Rendőr-kapitányságon, mert az állandó lakcím miatt ott kellett megtennünk.

A "xx"kerületi Gyámhivatal 2004 október 5-én meghozta Határozatát, /amelyet október 22-én adott postára/ a nagyszülői kapcsolattartási kérelmünket elutasította!

2004. november 5-én személyesen felkerestük azt a lakást, ahol a lányunk és az unokáink tartózkodtak eltűnésük előtt 5 hónapig és együtt is éltünk ott több évig. A gondnok, aki 8 éve ismeri a családunkat közölte velünk, hogy Almát októberben két alkalommal is /okt. 2. hetében és okt. végén/ látta a lakás közvetlen közelében egy autóban várakozni, miközben a lakást teljesen kiürítették annak a kigyúrt, szőke „testőrnőnek” az irányításával, akit Almával láttak folyamatosan az 5 hónap alatt. A lányunk nem szállt ki az autóból több órán keresztül, a gyermekek nem voltak vele, Laci bácsi elmondása alapján „nézett maga elé”! A második alkalommal a fuvarosoktól Laci bácsi megkérdezte, hol van Alma, mert nem vette észre először, hogy a közeli keresztutcában ül ismét az autóban. Amikor mondta a fuvarosoknak, hogy ott ül az autóban, azok megjegyezték, hogy ők nem ezen a néven ismerik. Laci bácsi odament Almához és egy szomszéd kérését tolmácsolta, a lányunk a kérésre azt válaszolta: „Laci bácsi én nem döntök semmiben.” Laci bácsi úgy látta, Alma nagyon rosszul nézett ki.

Mi ismerjük a lányunkat, tudjuk, hogy nem engedné önszántából, hogy a saját és gyermekei holmiját más, egy idegen pakolja. Nem lehet tudni, miért kellett neki egyáltalán odamenni, ha nem szállhatott ki az autóból és egyébként is azt a látszatot akarják kelteni, hogy Alma és a gyerekek Amerikában vannak. Hol voltak a gyerekek és most hol vannak? Miért hagyta őket magukra a lányunk, ha ő úgysem pakolhatott?

2004. november 10-én kaptunk egy e-mailt az amerikai Magyar Konzulátustól, amelyben az ismételt megkeresésünkre válaszolva közölték, hogy tértivevényes levelet küldtek Alma g.-i címére, amelyet egy ismeretlen átvett nov. 3-án. Ebben kérték, hogy a lányunk keresse fel a Konzulátust, de erre eddig nem került sor.

P.Tamás „munkatársaitól„ értesültünk arról, hogy mindenkinek azt meséli P.T a saját köreiben, hogy a lányunk és unokáinkat azért nem látják, nem hallanak róluk semmit, mert újra velünk élnek, rendbejött a kapcsolat köztünk!!! Végleg eltűntek, most már mindenki elől!!

2004. december 14-én a késő esti órákban fiamat, barátnője lakása előtt P. T. megleste. Minősíthetetlen hangon beszélt a családunkról, többek között azt mondta, „térde kényszeríti ezt a moslék családot”! A kezében azoknak a rendőrségi bejelentéseknek a fénymásolatát tartotta, amelyeket mi beadtunk, és az azokra kapott hivatalos rendőrségi válaszokat. Röhögve, szitkozódva közölte, hogy ő mindenről azonnal megkapja a másolatokat, minden eljárást csírájában elfojt! Az egész Rendőrség a kezében van! Szomorúan, vesszük tudomásul, hogy – bár P. T. mindenben hazudik – ebben igazat mond! Fiamat félelemmel töltötte el, az az iszonyatos gyűlölet, amelyet P. T. irányunkban érez. Fiam kérdésére, hogy mi van a testvérével és a gyerekekkel, hol vannak, közölte, hogy megengedi, hogy találkozhasson Almával, de csak azzal a feltétellel, ha velünk – a családjával – minden kapcsolatot Ő is megszakít.
P. T. súlyos elmezavarban szenved, már nem elég neki, hogy lányunkat és unokáinkat tönkre teszi, a fiúnkat is zsarolni kezdte, megfélemlíti. Zsarol minket, szülőket 100 milliókkal, zsarolja a dédnagypapát – 60 millió forintot kérve a dédunokák láthatásáért, életveszélyesen fenyeget, embereket szabadságukban korlátoz, megaláz, ezek a Rendőrség szerint nem bűncselekmények.
Ma Magyarországon a bűnözőknek van gyámhatóságuk, önkormányzatuk, rendőrségük, ügyvédek hada segíti őket, törvényes eszközökkel semmi esélyünk arra, hogy segítsünk a szeretteinken. P.T. büszkén lobogtatja azokat a hivatalos papírokat, amelyekkel minden próbálkozásunkat elutasítják, mert „nem létező”, bujkáló embereken nem lehet semmit számon kérni. Ezért él így már 8 éve, és ezért kényszeríti lányunkat és unokáinkat is bujkáló életmódra. Így a szeretteinkkel kapcsolatban élet-halál ura. A magyar hatóságok pedig nem keresnek egy anyát, aki eltűnt 4 gyermekével!
posted by Saralea 18:23

7 megjegyzés:

mrskuksibuksi írta...

Jónéhányszor elovastam már Alma történetét, minden alkalommal hideg ráz ki tőle. Annyira sajnálom, őt is és a családot is. Olvastam az unokákról is, de most azt nem találom. Ma elfogták Portik Tamást. Remélem, őszintén remélem, hogy nem fog tudni kibújni a büntetés alól. Kívánom, hogy rendeződjön családja élete, békességre és szeretetre jussanak!

Unknown írta...

Thanks for sharing a useful information
http://www.grabbitmedia.com/

RandomEmberke írta...

Azóta ugye minden rendbe jött? 😖😢 Nagyon szomorú, hogy ilyenek történhetnek a világban! Remélem, felnyílik az emberek szeme...

Unknown írta...

Most olvastam a történetet, kérem írjon a fejleményekről.

Unknown írta...

Mindent átélve olvastam, hasonló mozaikeseményeket megélve, gyalázat a gyámhivtal a hatóságok alkalmatlanság az égbekiálltó bűn a gyermekekkel szemben. Egy elütött kutyáért megmozgul a világ sajtója! Csak imádkozni tudok értük, tiszta szívemből ahogy a magam dolgában is tettem. Nem fog elhagyni az Isten Judit nagymama erőd maga a csoda!

Unknown írta...

Kedves Judit! Olvassa még ezeket a bejegyzéseket? Kérem, válaszoljon!

egetonkaercher írta...

MGM Grand in Las Vegas: The casino floor at MGM - JtmHub
MGM 서울특별 출장안마 Grand is located in Las Vegas, Nevada, a short walk from Gold 군포 출장마사지 Strike 수원 출장안마 Casino and Fremont Station. The 의왕 출장마사지 MGM Grand Hotel features a casino with 광명 출장마사지